A 2011-es év elég sok váratlan fordulatot hozott a számomra.
Épp csak kikecmeregtem (úgy ahogy) egy szerelmi csalódásból, aztán a névnapom úgy alakult, hogy felmentem abba a lakásba, ahol ezzel a csalódással együtt éltem. Nem feküdtem le vele, de így talán még rosszabb volt: fájtak az emlékek, fájt a jelenléte, fájt, hogy nem szerethetem már. Összeomlottam.
2 hétre rá berobbant az életembe Pasi, és Pasi mindent felülírt. Kirángatott az önsajnálatból, újból hitet adott nekem. Mellette értékes nőnek éreztem magam, ahogy azelőtt talán még soha.
Mondanom sem kell, hogy pikk-pakk belészerettem. Szerencsére Ő is belém.
Szinte minden szabad percünket együtt töltöttük az első pillanattól kezdve. Az egy hónapos "évfordulónkat" borozással ünnepeltük, ott majdnem megkérte a kezem. De nem is ez a félelmetes az egészben, hanem az, hogyha megteszi, én igent mondok neki.
Másfél hónaposak lehettünk, mikor a fülembe súgta, hogy én vagyok az a nő, akitől gyereket szeretne.
3 hónaposak, mikor teherbe estem.
Ma van egy majdnem 2 éves kisbabánk.
Soha egy pillanatig nem volt kérdés köztünk, hogy megtartsuk-e a babát, vagy ne. Tudatosan csináltuk, tudtuk, hogy együtt akarjuk felnevelni. Minden vizsgálaton, minden pillanatban ott volt mellettem, mindent biztosított a kislányának és nekem is. Jobbat senki nem kívánhatna magának.
Ma vívunk egymással - egymásért. Nem amiatt, mert sokak szerint elsiettük a dolgokat, hanem azért, mert totál el vagyunk szeparálva a külvilágtól, ketten kell megoldjunk MINDENT, senkire nem számíthatunk. Évente egyszer, ha tudunk kettesben programot csinálni, ez egy kapcsolatban pedig több, mint kevés.
Na de ennyit rólam, most jöjjenek a dolgok, amik miatt elindítottam a blogot.
