Az anyaságról őszintén

Neked az volt?

Könnyen túl tudtál lépni a reggeli rosszulléteken? Voltak egyáltalán ilyen reggeli kalandjaid? Hányan álltak melletted, hogy támogassanak? Voltak mélypontjaid, vagy az egész terhességed alatt a nagykönyvben leírtaknak megfelelően kicsattantál az egészségtől, boldogságtól és életedben ekkor tartottad magad a leginkább szépnek, a leginkább NŐnek? Problémamentes volt a terhességed? Hogy emlékszel vissza erre az időszakra?

A kérdések nagy részére igennel tudsz válaszolni?

Akkor érezd magad szerencsésnek: sokaknak ugyanis egészen más emlékei vannak az áldott állapotukról.
Nálam például totálisan felborított mindent az, hogy a szüleim nem támogattak, azt akarták, hogy elvetessem az akkor már 13 hetes magzatom. Addig szándékosan nem is szóltam nekik, mert tudtam, hogy képesek lennének akár hatökrös szekérrel is nőgyógyászhoz cibálni. Nagykorú voltam már akkor 5 éve, és teljes szívemből tudtam, hogy akarom a gyerekem.
Apám olyan művészi szinten űzte ezek után a duzzogást, hogy az egy kiscsoprotos óvodás is megirigyelhetné, de komolyan. Ha meglátott, csak morgott és elvonult, inkább rám se nézett, hozzám se szólt. Még jó, hogy keveset találkoztunk, mert már rég nem otthon éltem ekkor, és anyagilag sem függtem tőlük.

Érzelmileg viszont annál inkább, mégis a saját szüleimről volt szó! Annyira megviselt "idegileg" ez a ki nem mondott feszültség, ez az állandó el-nem-fogadottság érzés, hogy konkrétan enyhébb depresszióba estem.
A történet szerves része, hogy 21 éves koromban enyhe bipoláris zavart, ciklothimiát diagnosztizáltak. Olyan ez, mint a mániás depresszió, csak sokkalsokkalsokkal enyhébb, gyógyszert sem kellett soha szednem, hogy leküzdjem a nehéz időszakokat, de ebből az állapotból kifolyólag sokkal könnyebb megbontani az egyensúlyom, mint egy "átlagos" embernek.
Ennek a frankó hangulatnak és a folyamatos feszültségnek köszönhetően elkezdtem szégyellni az állapotom. Valahogy azt éreztem, hogy a Combinon, a Nagykörúton, az Andrássyn mindenki engem néz és elítél, amiért terhes lettem - csak ahogy ezt a szüleim is tették. Egyedül otthon éreztem magam biztonságban a négy fal közt, Pasival, aki a legfigyelemreméltóbb és legédesebb leendő apukák egyike volt végig a kilenc hónap alatt.
Szerettem otthon lenni, a kanapén összebújva filmet nézni, főzőcskézni, a jövőn gondolkozni, tervezgetni azt.
Magamnakvaló lettem, ez sajnos azóta sem változott.

Utólag visszagondolva annyi mindent csinálhattunk volna, kiélvezhettük volna azt a 9 hónapot, amikor félig már hárman vagyunk, de még mindig csak kettesben, de nem tettük, miattam nem tettük.

Azóta még inkább érzem azt, hogy nincs olyan dolog, ami miatt egy szülő elfordulhat a gyerekétől, amíg az nem tesz ellene semmi rosszat. Az én szüleim elfordultak tőlem. Azóta persze már számtalanszor próbáltak újra jó kapcsolatot kiépíteni velem, de most én vagyok az, aki elfordítja a fejét tőlük.

Én így éltem meg a terhességem. Az én történetem csak egy a sok közül, amik nem a 9 hónapnyi fellegekben repkedésről szólnak.

A 2011-es év elég sok váratlan fordulatot hozott a számomra.

Épp csak kikecmeregtem (úgy ahogy) egy szerelmi csalódásból, aztán a névnapom úgy alakult, hogy felmentem abba a lakásba, ahol ezzel a csalódással együtt éltem. Nem feküdtem le vele, de így talán még rosszabb volt: fájtak az emlékek, fájt a jelenléte, fájt, hogy nem szerethetem már. Összeomlottam.
2 hétre rá berobbant az életembe Pasi, és Pasi mindent felülírt. Kirángatott az önsajnálatból, újból hitet adott nekem. Mellette értékes nőnek éreztem magam, ahogy azelőtt talán még soha.

Mondanom sem kell, hogy pikk-pakk belészerettem. Szerencsére Ő is belém.

Szinte minden szabad percünket együtt töltöttük az első pillanattól kezdve. Az egy hónapos "évfordulónkat" borozással ünnepeltük, ott majdnem megkérte a kezem. De nem is ez a félelmetes az egészben, hanem az, hogyha megteszi, én igent mondok neki.
Másfél hónaposak lehettünk, mikor a fülembe súgta, hogy én vagyok az a nő, akitől gyereket szeretne.

3 hónaposak, mikor teherbe estem.

Ma van egy majdnem 2 éves kisbabánk.

Soha egy pillanatig nem volt kérdés köztünk, hogy megtartsuk-e a babát, vagy ne. Tudatosan csináltuk, tudtuk, hogy együtt akarjuk felnevelni. Minden vizsgálaton, minden pillanatban ott volt mellettem, mindent biztosított a kislányának és nekem is. Jobbat senki nem kívánhatna magának.

Ma vívunk egymással - egymásért. Nem amiatt, mert sokak szerint elsiettük a dolgokat, hanem azért, mert totál el vagyunk szeparálva a külvilágtól, ketten kell megoldjunk MINDENT, senkire nem számíthatunk. Évente egyszer, ha tudunk kettesben programot csinálni, ez egy kapcsolatban pedig több, mint kevés.

Na de ennyit rólam, most jöjjenek a dolgok, amik miatt elindítottam a blogot.

Vagyis arról, hogy miért indítom el ezt a blogot.
Fiatalon - 23 évesen - lettem terhes és a páromon kívül senki nem támogatott a terhességem során, majd mikor már azt gondoltam, hogy az egész gyerekesdi legnehezebb része az, hogy a vaskalapos őseidet jobb belátásea bízd, elkezdtem vajúdni, majd a szülés után ott álltam tök egyedül egy kórház alapítványi szobájában, és néztem a síró csecsemőm és nem tudtam, mit kezdjek vele.
Engem senki nem készített fel semmire - sem arra, hogy mit csináljak a kórházban, sem pedig arra, hogy mi következik utána.
Elolvastam pár könyvet a témában, a terhességem végén az internetet is serényen bújtam, hogy mire számítsak, de most így utólag visszagodnolva sehol nem kaptam igazán hiteles leírást arról, hogy mi fog rám várni.
Hogy mi fog lejátszódni a lelkemben, hogy hova tűnnek a barátaim és velük együtt a régi önmagam.

Lehet, hogy én sem leszek hiteles, de azért megpróbálom elmondani, én hogyan éltem/élem meg a fiatal anyukaság mindennapjait. Sehol nem fogom szépíteni a valóságot.
Segíteni akarok, hogy aki idetéved tudja, nincs egyedül a démonjaival, én is ugyanazokkal küzdök, ugyanakkor én is segítségre szeretnék lelni.