Neked az volt?
Könnyen túl tudtál lépni a reggeli rosszulléteken? Voltak egyáltalán ilyen reggeli kalandjaid? Hányan álltak melletted, hogy támogassanak? Voltak mélypontjaid, vagy az egész terhességed alatt a nagykönyvben leírtaknak megfelelően kicsattantál az egészségtől, boldogságtól és életedben ekkor tartottad magad a leginkább szépnek, a leginkább NŐnek? Problémamentes volt a terhességed? Hogy emlékszel vissza erre az időszakra?
A kérdések nagy részére igennel tudsz válaszolni?
Akkor érezd magad szerencsésnek: sokaknak ugyanis egészen más emlékei vannak az áldott állapotukról.
Nálam például totálisan felborított mindent az, hogy a szüleim nem támogattak, azt akarták, hogy elvetessem az akkor már 13 hetes magzatom. Addig szándékosan nem is szóltam nekik, mert tudtam, hogy képesek lennének akár hatökrös szekérrel is nőgyógyászhoz cibálni. Nagykorú voltam már akkor 5 éve, és teljes szívemből tudtam, hogy akarom a gyerekem.
Apám olyan művészi szinten űzte ezek után a duzzogást, hogy az egy kiscsoprotos óvodás is megirigyelhetné, de komolyan. Ha meglátott, csak morgott és elvonult, inkább rám se nézett, hozzám se szólt. Még jó, hogy keveset találkoztunk, mert már rég nem otthon éltem ekkor, és anyagilag sem függtem tőlük.
Érzelmileg viszont annál inkább, mégis a saját szüleimről volt szó! Annyira megviselt "idegileg" ez a ki nem mondott feszültség, ez az állandó el-nem-fogadottság érzés, hogy konkrétan enyhébb depresszióba estem.
A történet szerves része, hogy 21 éves koromban enyhe bipoláris zavart, ciklothimiát diagnosztizáltak. Olyan ez, mint a mániás depresszió, csak sokkalsokkalsokkal enyhébb, gyógyszert sem kellett soha szednem, hogy leküzdjem a nehéz időszakokat, de ebből az állapotból kifolyólag sokkal könnyebb megbontani az egyensúlyom, mint egy "átlagos" embernek.
Ennek a frankó hangulatnak és a folyamatos feszültségnek köszönhetően elkezdtem szégyellni az állapotom. Valahogy azt éreztem, hogy a Combinon, a Nagykörúton, az Andrássyn mindenki engem néz és elítél, amiért terhes lettem - csak ahogy ezt a szüleim is tették. Egyedül otthon éreztem magam biztonságban a négy fal közt, Pasival, aki a legfigyelemreméltóbb és legédesebb leendő apukák egyike volt végig a kilenc hónap alatt.
Szerettem otthon lenni, a kanapén összebújva filmet nézni, főzőcskézni, a jövőn gondolkozni, tervezgetni azt.
Magamnakvaló lettem, ez sajnos azóta sem változott.
Utólag visszagondolva annyi mindent csinálhattunk volna, kiélvezhettük volna azt a 9 hónapot, amikor félig már hárman vagyunk, de még mindig csak kettesben, de nem tettük, miattam nem tettük.
Azóta még inkább érzem azt, hogy nincs olyan dolog, ami miatt egy szülő elfordulhat a gyerekétől, amíg az nem tesz ellene semmi rosszat. Az én szüleim elfordultak tőlem. Azóta persze már számtalanszor próbáltak újra jó kapcsolatot kiépíteni velem, de most én vagyok az, aki elfordítja a fejét tőlük.
Én így éltem meg a terhességem. Az én történetem csak egy a sok közül, amik nem a 9 hónapnyi fellegekben repkedésről szólnak.
